6. fejezet

~Dohee~
Reggel fáradtan ébredek. Felébredtem már de nem nyitom ki a szememet, ez egy régi megszokás. Néhány másodperc kell ahhoz, hogy eszembe jussanak a tegnap történtek. Amint teljesen felébredek, arra leszek figyelmes, hogy már nem a földön vagyok, hanem az ágyban vagyok. Amikor kinyitom a szememet és gyönyörű szempárral találom szembe magamat. Néhányat pislogok, mert biztosan csak álmodok. Taehyung fekszik mellettem, édesen mosolyog rám, szemeiből csak úgy árad a melegség. Ahogy a tekintetem lentebb kóborol észreveszem összefonódott kezeinek. Talán még álmodok? Ez túl szép, hogy valós legyen! De rá kell jönnöm, hogy ez a valóság. Taehyung arcát ragtapaszok és kék-lila foltok fedik, ezek a tegnap este emlékei.
-Felébredtél? - kérdezi lágy hangon.
-Ezt nekem kéne kérdeznem! - rimánkodok, de gyorsan meg is bánom, ahogy egyet fintorog. - Jól vagy?  Fáj valahol?
-Jól vagyok, de valahol nagyon fáj. - fájdalmas arcot vág, ahogy egy kicsit mocorog.
-Hol? Hol fáj? Mennyire? Nagyon? - árasztom el aggódó kérdéseimmel.
-Kapok rá gyógypuszit ha elmondom, hogy hol fáj? - arca egyre jobban eltorzul, bár nem értem ezt a kijelentését de bólogatok. - Itt. - mutat fel másik kezét. Biztosan azzal a kezével húzott be a bátyjának, mert lila-kék színekben pompáztak ujjai. Felém nyújtja kezét én pedig egy gyöngéd puszit adok rá, miután elhúzza kezét szája nagy mosolyra húzódik. -Itt is fáj! - mutat ujjaival szájára. Tudhattam volna...
Lassan feltápászkodok ülő helyzetbe, majd felé fordulok.
-Ha már tudsz viccelődni, akkor már nincs semmi bajod! - nézek rá gorombán. - Tudod, hogy mennyire aggódtam miattad tegnap? Amikor összesetél a bátyá... - nem tudtam befejezni a mondatomat, mert hirtelen magára rántott. Egy kicsit felszisszent, de nem nagyon foglalkozott a fájdalommal.
-És te tudod? Hogy egész végig mennyire aggódtam miattad? Hogy minden nap eszembe jutottál? Hogy minden nap átkoztam magamat, hogy nem hallgattalak meg? - csendben hallgattam a vallomását. Most valahogy annyira más volt, most valahogy annyira erősnek tűnt, nem úgy mint tegnap amikor élettelenül feküdt a padlón. - Minden nap látni akartalak. Minden nap azt kívántam bárcsak láthatnálak és ahogy eljött az a nap, nem tudtam mit csináljak. Ezért elkezdtem mással foglalkozni, de amikor megtudtam, hogy a bátyám miatt veszítettelek el, dühös lettem. Dühös lettem magamra, hogy nem vettem észre és hogy egyedül hagytalak egy hatalmas teherrel.
-Taehyung - nem tudom miért, a közelsége, van a fáradtságom miatt nem tudok tisztán gondolkozni. Azt hiszem még mindig álmodok.
-Szerinted újrakezdhetnénk? - néz rám kérdőn, majd ahogy percek múlva se válaszol csak nézek rá, lassan magához húz. A testem nem csinál semmi. A szemem lassan lecsukódik. Érzem a lélegzetét. Olyan közel van. El se tudom hinni, hogy ez a valóság. Ahogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz érzem, ahogy lélegzete felgyorsul, ahogy az én szívverésem is. Azt hiszem ha ez így folytatódik felrobban.
-Ti meg mi a francot csináltok? - kiáltja el magát Chaewon az ajtóban. Gyorsan eltávolodunk egymástól és én vörös fejjel nézek Chaewonra. Kezében egy tálca, rajta két tányér, egy pohár víz és gyógyszerek. - Azt hittem még mindketten alszotok, de úgy látom felébredtetek. Taehyung ha ennyire jól vagy, hogy már hancúroznál, akkor inkább menj dolgozni! - Azt hiszem most barátnőm teljesen felhúzta magát. Általában nem szokott így beszélni egy beteg emberrel.
-Chaewon, félreérted, mi csak.... hát izé... -nem jut eszembe semmi amivel megmagyarázhatnám a helyzetet.
-Tudjátok mit! Én ezt szépen lerakom az asztalra. - lerakja a tálcát az ajtó melletti íróasztalra, majd folytatja. - Szépen összekészülök. Ti addig - mutat ránk - csendben maradtok és miután én elmentem dolgozni azt csináltok amit akartok. Megfelel? - néz ránk felvont szemöldökkel.
-Chaewon, én me...
-Nem, te most Taehyungra vigyázol. Már szóltam Philipnek, azt mondta nem baj. Taehyung te pedig pihenj. Beszéltem a menedzsereddel és beleegyezett, hogy néhány napig itt maradj. Most pedig - nézett az órájára - megyek is. Legyetek jók, gyerekek! - egy hatalmas mosollyal becsukta maga mögött az ajtót, így kettesbe hagyva minket.
-Mindig ilyen? - néz rám Taehyung meglepődve.
-Nem. Utálja ha valaki lóg a munkából. - én se értem a helyzetet, de egy kicsit örülök, hogy egyedül lehetek Taehyunggal.
-Akkor mit csinálunk ma? - néz rám  nagy kíváncsi szemeivel.
-Hogy mi? - még mindig az előbb történteket próbálom felfogni.
-Azt mondta pár napig nem kell dolgoznunk! Töltsük együtt az időt. - mosolyog rám. Azt hiszem ez egy jó ötlet.

~Chaewon~
Sietve pakolom össze a dolgaimat. Lerohanok a parkolóba, ahol az autóm áll. Már megint késésbe vagyok. Kicsit meglepett az amit reggel láttam, de azt hiszem nekik most együtt kell lenniük és meg kell beszélniük a dolgokat. A telefonba a menedzser és Philip is megértő volt. Kicsit lassabban fogunk haladni mínusz egy énekes és mínusz egy producer nélkül, szóval mostantól valószínűleg csak ruháért megyek majd haza. Nem tudom miért, de izgalomba hoz, hogy újra így élhetek.
Tegnap nem is volt semmi baj Sang Hyunnal, bár Joongki egy kicsit aggaszt. Mi lehet a baja? Annyira furcsán viselkedik. Nincs időm tovább ezen gondolkozni, mert a számunkra fenntartott felvevő szoba ajtaja előtt állok.
-Jó reggelt! - lépek be.
-Jó reggelt! - mosolyog rám Sanghyun. Ne próbálkozz, nem fogok neked megbocsájtani. Figyelmen kívül hagyom őt.
-Jó reggelt Chaewon! - néz rám Philip. - Hogy van Taehyung? - kérdezi.
-Jól van, reggelre magához tért. Úgy tűnik nincs semmi komoly baja. - ...mert éppen már teperte le Dohee. Na jó, ezt nekik nem kell tudniuk. Leülök az asztalhoz amikor észreveszem, hogy a gyakornokunk velem szembe alussza az igazak álmát. - Ennek nincs hol aludnia!? - éppen hogy csak hallottam a saját hangomat, miközben kipakolom táskám tartalmát.
-Van hol aludnom, de ez kényelmesebb. - meglepetésemre megszólal a  csukott szemmel fekvő fiú.
-Oh, nem is alszol! - nézek rá, de még mindig csukott szemmel fekszik tovább a papírhalmazon.
-Persze, hogy nem! - lassan kinyitja szemeit. Kócos haja és nyomott arca kisfiússá. Olyan mint egy esetlen kisfiú. - Mi történt Taehyunggal? - néz körül.
-Ha nem rohantál volna el, akkor tudnád. - nem tudom, miért mondom ezt neki, hiszen ő nem tehet semmiről. Miután csak egy értetlen pillantást kapok elmagyarázom a helyzetet. - Tegnap egy kisebb verekedésbe keveredett, így most nálam van Doheevel.
-Szóval tényleg bejön az a kis törpe? - már megint ez az ördögi pillantás. Legszívesebben kilógatnám egy panel tetejéről.
-Dohee első szerelme, te agyoniskolázott. - morcosan pakolászok és nem is figyelek oda értelmetlen megjegyzéseire.
-Jongki, talán be kéne ezt fejezned. Nem látod, hogy kellemetlen helyzetbe hozod ezzel Dohee-shit? - vonja felelősségre Sanghyun.
-Csak kötözködök vele. Miért? Nem tehetem meg? - kérdezi tőle ingerülten.
-Pontosan. Nem teheted meg! - válaszolja erőteljes hangon az idősebb.
-Fejezzétek be, koncentráljatok inkább a munkátokra. - Philip is közbeszól.
-Te maradj ki ebből, Philip. - inti le Sanghyun.
-Verekedni akar? - kérdezi viccelődve Joongki.
-Nem fogok lesüllyedni a szintedre. Csak maradj csöndbe és csináld a dolgodat. - fenyegetően méregetik egymást. Mi ütött beléjük? Mi ez a kakasviaskodás?
-Az én szintemre? Ne nevettessen. - felhorkant - Én magasan ön felett állok.
-Na jó, most fejezzétek be! - nem bírom tovább elviselni ahogy ezek vitatkoznak. - Mi van veletek? Min tudtatok összeveszni?
-Csak utálom az olyan embereket akik játszanak mások érzéseivel. - félelmetes tekintete megfagyasztja bennem a vért. Ki ez a fiú? Mit tett Sangchan, hogy ennyire haragszik rá? Várjunk, mi van ha ... Á, biztos nem! Honnan tudná mi történt köztünk!?
-Ezzel mit akarsz mondani? - Sangchan gyanakodva néz a fiatalabbra.
-Semmi olyat amit félre kéne érteni. Én utálom magát. - ez aztán a kijelentés. Már én se tudok mit mondani csak ülök a székemen és nézem, ahogy ezek megvívják saját kis csatájukat.
Csak hogy tudd én se kedvellek. - Sangchan elmosolyodik, nem  tudom, hogy tud ilyen nyugodt maradni ilyen helyzetbe. Mint végszóra megjelenik a BTS is.
-Jó reggelt! - robban be a szobába Jungkook kezében 4 pohár kávéva. - Hoztam kévét! Ki kér? - mindenkinek oszt egyet mégmielőtt válaszolhatnánk. Megköszönöm neki de alig veszem le tekintetemet a két civakodóról akik még most is farkasszemet néznek egymással.
-PD-nim! - leül mellém a legfiatabb és megfogja a karomat. - PD-nim, hogy van Hyung? - bizonyára egész éjszaka aggódott érte. A szeme alatt sötét karikák jelzik, hogy sokáig fent lehetett tegnap este.
-Jól van, reggelre már magához tért. - próbálom megnyugtatni.
-Mennyire sérült? - még mindig a karomat szorítja.
-Az arcán vannak horzsolások, meg a kezén néhány véraláfutás. Semmi komoly. - a tényeket nem titkolhatom el. úgyis pár nap múlva meglátják.
-Hála az égnek! Azt hittem sokkal jobban megsérült. - végre elengedte a karomat, ami most a vörös több színében játszik. Úgy tűnik egy kicsit megnyugodott. Amikor körbenézek rájövök, hogy a tagok engem néznek. Szóval Jungkook volt az aki mindannyiuk helyett kérdezett. Milyen összetartó csapat!
-Elkezdhetjük a munkát? - szakítja félbe a pillanatot Philip.
-Igen - válaszolja kórusba mindenki.
-Kicsit átalakítottam a menetrendet Taehyung miatt. Tessék. - mindenkinek kiosztotta az ütemtervet. - Akkor kezdhetjük? - meg se várta míg válaszoljunk már fordult is a keverőpulthoz és álította be a felvételhez.
A délelőtt gyorsan eltelt, aztán a délután is. Valaki mindig hozott kávét vagy valami harapnivalót. Egész gyorsan este lett. Azon kapom magamat, hogy elbóbiskoltam miközben hallgattam az aznap felvett dalokat, még bele kell jönnöm ebbe az éjszakázásba. Olyan hajnali három körül én jöttem el utoljára a stúdióból. A reggeli vita után Sangchan és Joongki nem is szóltak egymáshoz. A fiúk azt találgatták, mi lehet ez a fagyos légkör, de végül csak elviccelték.
Lassan vánszorgok ki a parkolóba. Belenyúlok a táskámba, hogy elővegyem a sluszkulcsot, de bárhogy kutatok a feneketlen táskámba nem találom meg. Feladva, hogy a táskámba van nekidőlök az autónak. Ahogy benézek a hátsóülésre valami elképesztőt találok. Egy békésen szundikáló Joongkit. Ez meg mi? Talán nem is az én kocsim? Gyorsan ellenőrzöm a rendszámot. Ez az én autóm. Akkor lehet, hogy nem is a terembe hagytam a kulcsomat? Gondolok egyet és kinyitom a hátsóajtót. Nagy meglepetésemre kinyílik, vagyis ez a kis törpe ellopta  a kulcsokat. Éppen elkiáltanám magamat, amikor elkezd mocorogni. Valamit mintha mondana, így közelebb hajolok hozzá.
-Chaewon... én szeretném... ha - mit akar ez a kis tolvaj? Olyan mintha nem is lenne magánál.
-Mit szeretnél? - kérdezem tőle halkan.
-Hogy csukd be azt a rohadt ajtót, mert kibaszott hideg van! - förmed rám.
-Hogy ... mi?  -nézek rá értetlenül.
-Az ajtót... - továbbra se nyitja ki a szemeit, csak mocorog tovább.
-Te kis görcs! - ordítok rá - Mi a fenét keresel a kocsimba? - még mindig nem csinál semmit, csak alszik tovább. Előveszem a táskámból a flakon, -ami alig van a negyedéig- és egy gyors mozdulattal ráöntöm. Hirtelen felébred és felugrik, de ezzel csak azt éri el, hogy beveri a fejét, amire felszisszen.
-Héé, normális vagy? - förmed rám haragosan.
-Ezt én is kérdezhetném! Mit keresel a kocsimba? - szegezem neki a kérdést.
-Aludni akartam! Minek kellett leönteni? - egyik kezével a beütött részt fájlalja, másikkal a vizes arcát törölgeti.
-Miért nem a saját kocsidba alszol? Vagy mondjuk a lakásodba? - kérdezem tőle ingerülten. Talán valami sértőt mondhattam, mert lassan a földre szegezi tekintetét és kezeit az ölébe engedi.
-Nincs hova mennem. - mondja halkan.
-Biztos, hogy van. Ha nincs saját lakásod akkor menj a szüleidhez! Nem érdekel, csak szállj ki a kocsimból. - fáradtan nagyon bunkó és modortalan tudok lenni. Utálom amikor ilyen vagyok de most csak haza akarok menni és aludni néhány órát.
-Nincsenek szüleim. - hangja egyre rekedtebb, olyan mintha megpróbálna elnyomni magában  valamit.
-Nincsenek? - előbbi indulataimat próbálom visszafogni, mert nem akarok összeveszni vele. Percek telnek el de nem erősíti meg. Körbenézek, veszek egy mély levegőt és becsukom az ajtót és beülök a volán mögé.
-Kösd be magad! - szólok a hátsóülésen térdelő fiúhoz.
-Tessék? Hova megyünk? - kérdezi rémülten.
-Hazaviszlek. Majd holnap elbeszélgetünk, de most fáradt vagyok és aludni akarok. A kanapé megfelel, ugye? - kérdezem tőle. El se tudom hinni, hogy csak úgy elviszem magamhoz a gyakornokunkat.
-Tökéletes! - arca felvidul, olyan mintha most kapott volna egy nagy doboz édességet. Teljesen más a kisugárzása mint eddig. Most annyira egyszerűnek tűnik.
Egymás mellett sétálunk fel a lakásomig.
-Noona, miért döntöttél úgy hogy hazahozol? - döbbenten nézek rá.
-Noona?  - a felettese vagyok, nem a szomszédja.
-Igen, nem vagyunk a stúdióba úgyhogy hívhatlak így, ugye? - egy angyali mosolyt dob oda.
-Nem! Attól hogy most nem a munkahelyen vagyunk attól még idősebb vagyok nálad! - adom az egyértelmű választ.
-Kérlek! - teszi össze a kezét kérlelően. - Csak akkor foglak noonanak hívni ha ketten vagyunk, rendben? - kiskutya szemekkel néz rám. Be kell ismernem, hogy nagyon aranyos tud lenni, ha akar.
-Rendben. - adom be a derekamat - De csak akkor ha ketten vagyunk! - kötöm a lelkére.
-Oké, noona! - úgy ugrál mint egy kisgyerek. El se tudom hinni!
-Teljesen más vagy mint a stúdióba! - egy pillanatra megáll és arcáról eltűnik mindenfajta öröm.
-Persze! Mert olyankor ott van ő is! - tekintetében mintha haragot vélnék felismerni.
-Ki van ott? Talán... - ahogy végig gondolom, hogy kikkel dolgozunk egy pillanatra ledöbbenek. - Vagyis...
-Utálom Sanghyunt! - Mindig is utáltam.
-Honann ismered? - mintha csak elszállt volna minden fáradságom, nem tudok csak arra gondolni, hogy ez a fiú, aki most előttem áll milyen kapcsolatban van Sanghyunnal.
-Ő a bátyám. - mintha ezt neki is nehéz lett volna beismernie. A hangja eltorzult.
-Sanghyun a testvéred? - teljesen lesokkolt. Három évig jártam vele, de soha nem beszélt a családjáról.
-Igen, a féltestvérem, de gyűlölöm őt. - Ahogy a szemembe néz, annyira ijesztő de mégis késztetést érzek arra, hogy szorosan átöleljem és azt mondjam neki, hogy "Semmi baj! Minden rendbe lesz!" Mi bajom lehet? Biztos fáradt vagyok. Perzse! Csak ez lehet a magyarázat.
-Akarsz róla beszélni? - ajánlom fel neki nagylelkűen.
-Nem. - nem is néz rám csak a padlót fürkészi.
-Rendben, akkor menjünk be. Álmos vagyok. - kinyitom az ajtót majd halkan bemegyünk. Valami halk zaj szűrődik ki Dohee szobájából.
-Mi az, ilyen későn TV-t néznek? - kérdezem magamtól de mivel Joongki is ott van így biztosan azt hiszi tőle kérdeztem. Meg is érkezik költői kérdésemre.
-Vagy valami mást csinálnak. - már megint ez az ördögi vigyor. Mintha egy perce még esetlennek nézett volna ki.
-Ez csak a TV! - jön egy hang a konyha felől. - olyan váratlanul ér, hogy egy lépést hátra lépek. Ügyetlenségemhez hűen nekimegyek Joongkinek, aki így elesik.
-Joongki! - kiállt föl ijedségembe - Jól vagy? - aggódva térdelek le mellé.
-Persze, csak egy kicsit beütöttem a fejemet. - egy kicsit felszisszen, amikor  odanyúl, de nem látok rajta vért.úgyhogy nagy baja nem történhetett.
Ahogy besegítem őt a konyhába leültetem és egy pohár vizet rakok elé. Lassan megissza. Nem tudom, hogy de elkezdünk beszélgetni. Pár perc múlva egy furcsa hang töri meg beszélgetésünket. Korog. Valakinek korog a hasa.
-Hahaha - nevetek fel halkan, mert a kis szerelmespárunk már elaludt - Ez te voltál?
-Úgy tűnik. Van valami kajád? - mintha csak otthon lenne odasétál a hűtőhöz és belenéz.
-Héé, nem nézhetsz be csak úgy más hűtőjébe! - kiálltok fel, majd Dohee ajtaja felé pillantok, remélem nem keltettem fel őket.
-Ooh, nincs semmi. - szomorúan csukja be a hűtőt. - Nonna, csinálsz valami kaját? - néz rám kiskutya szemekkel. Általában nem működnek nálam az efféle technikák de ő annyira más.
-Rendben. Valamit összedobok. - be kell ismernem én is megéheztem.
-Köszi! - mosolyog rám, olyan könnyedén mosolyog. - Én addig megmosakodok.
-Rendben. - bemegy a fürdőbe. Egész gyorsan végeztem is a késői vacsoránkkal. Amikor a fürdőszobához érek észreveszem, hogy nyitva az ajtó és Joongki nincs bent.
-Hol van? - kérdezem saját magamtól.
Megnézem újra a konyhát, majd az előszobát, de nem találom. Egy furcsa érzésem támad, ahogy a szobám félig nyitott ajtaja előtt állok. Lassan kinyitom az ajtót és bemegyek. Az ágyamon egy elnyújtott alak fekszik az oldalán. Közelebb lépek hozzá, épp felébreszteném, amikor észreveszem, hogy valamit magához szorít.
-Mi lehet az? - abba kéne hagynom a magammal való értekezést! Egy gyerekkori képem, ahol az apámmal vagyok. - Miért van ez nála? - próbálom tőle levenni a képet, de csak erősebben szorítja. Ekkor úgy döntök, hogy hagyom pihenni és megfordulok, hogy kimenjek. Hirtelen szorító fájdalmat érzek a csuklóm körül.
-Ne menj! - alszik. A szemei csukva vannak és másik kezével még mindig a képet szorítja. - Ne menj, Leila.
-Mégis honnan tudod? - az az érzés leírhatatlan. Félelem, kétely, döbbenet, értetlenség keveredése. Ki ez a fiú? Miért szólít ezen a néven?
-Leila, ne hagyj el! - arca eltorzul, olyan mintha valami rosszat álmodna. - Leila...
Miért hív azon a néven, amelyen apám is hívott?